Életképek / 7. augusztus 2017

Visszatérni a kezdetekhez

Visszatérni a kezdetekhez, ahol minden olyan megfoghatatlan volt. A napsugár, az élet dallama, az enyhe szellő. Nem ismertük a társadalom börtönét és a súlyát.

Úgy szeretnék ismét pipacsok közt pillangókat kergetni, madárcsicsergést hallgatni, a felhőket nézni, s csak pihengetni. A pázsitra huppanni, a szénakazalba süppedni, kergetőzni és csak nevetni és nevetni. Veled.

A jelenben voltunk, mint amennyire előtte és utána soha sem voltunk. Egyek voltunk a jelenünkkel és más nem érdekelt. A fékezhetetlenség foglyai voltunk, de ez sem zavart minket. Hagytuk, hogy hatalmába kerítsen az agresszív és rendíthetetlen hurrikán. Alávetettük magunkat, s az idő múlására fittyet hányva a hurrikán szívében éltünk, míg körülöttünk tombolt a mindent elpusztító vihar. A vihar, mely valójában mi magunk voltunk. Süvítettünk, üvöltöttünk, nevettünk, s majd ismét csak süvítettünk. Fekete gomolyagba bújva pusztítottunk és a művünket csupán elégedetett kacajjal nyugtáztuk.

S mit hozott a vihar vége? Visszatérést a kezdetekhez. Ismét csodáltuk a felhőket, pipacsokat gyűjtöttünk és hallgattuk a természet hangját, mely annyira eggyé vált velünk, hogy azt hittük, hogy a mi ereinkben csorgadozik a végtelenség.

 

M.






Előző bejegyzés
Szilvás torta
Következő bejegyzés
Újnak lenni