Életképek / 13. június 2016

Pislákoló gyertyaláng

Valami lezárult, elsuhant a gondolat. A vágy téli álmot alszik. Mély révületében fel-felhorkant, körülönéz, sóvárogva figyel, majd ismét álomra hajtja fejét. Nyugóvóra tért szerelem, a kéjözön a párna alatt szunnyad, s bátortalanul keresi a régi vágyak útját.

Elillant a sóvárgás, az örök nyugtalanság gyertyája csak halványan pislákol. Vajon elalszik magától? Elfújjam, vagy inkább megvárjam, míg elillan? Egy kicsit várok, hátha ismét erőre kap. Révedezve meredek a sötétségbe és tanulmányozom a gyertyaláng árnyékát és visszaidézem, hogy egykor milyen erőssgéggel ízott.

Gyönyörű volt, szavakkal leírhatatlan, beragyogta az egész szobát. A fény felemelő ragyogása éltette a lelket és a testet. A fény mennyei táncot járt, versenyeztek az érzékek, egymásba fonódott a vívódás és a civakodás. Keringőzött a romantika, tangót járt a szenvedély, s Paso Doblét a csata. Megosztották a ritmust, de a csendet is. Az életben egymás táncpartnerei és eszközei voltak.

Amit lehetett egymásnak adtak, nem várakoztak feleslegesen, tudták, hogy nem áll sok idő a rendelkezésükre. Amit kaptak, az a jelenre vonatkozik és nem ruházható át a jövőre. Egyszer élhetnek a lehetőséggel, melyet mindketten egyforma itenzzitással ragadtak meg. Versenyt futottak mindennel, ami az észérveknek megfelel, az idővel, a környezetükkel az álmaikkal, de még egymással is. Nem tudták, hogy merre mennek, mit csinálnak, de egy biztos volt, hogy nem vívhatják ki maguk ellen a sorsot. Tudták, hogy a szótlanság  és a távolság lesz a legnagyobb ellenségük, de szövetséget kötöttek azzal, amitől a legjobban tartottak. Olyan hosszú vonalat húztak, melyet lehetetlen lett volna átlépni.

S mi maradt a jövőre? Jelentéktelennek tűnő jelképek, elfolytott szavak, és a tátongó mélység, melynek csupán az enyhén pislákoló gyertyaláng maradt emlékképként.

M.






Előző bejegyzés
Segítség, férjhez megyek
Következő bejegyzés
Egy csepp vízre vágyom