Életképek / 25. október 2015

Kiszakadva a valóságból

Kiszakadva a valóságból. Csak két perc álomvilág, melyben belső hangunk harmóniában van a külvilággal.

Susognak a fák, pislákolnak a fények, sötét van, egyre sötétebb. Távolodnak a hangok, csak a bagoly huhogása zavarja meg az éjszaka különös zenéjét. Egyre távolodnak a hangok, nevetések, lemaradok. Elfelejtettek, de nem bánom. Nem félek, félelmemet nyugodtság váltja fel. Mitől is félnék? Nem ijedek meg két perc egyedülléttől.

Belső hangom megszólít, de nem akarom tudomásul venni. Megpróbálom kirekeszteni önmagamat, és szótlanul tovább menni. Ütemesen ballagok tovább, de nem próbálom meg utolérni a többieket. Lépteim zaja egybeolvad a szívdobogásommal, s mint mikor a zene ritmusa egyre fokozódik, belép a harmadik és a negyedik ütem, a szív és az ész. Az ütemek egyre gyorsulnak, a léptek súlyosabbak lesznek, a szivem a torkomban dobog, de ez csak kíséret a két főszólam mennyei viadalához.

A karmester egyre hevesebben vezényel, s mikor a két főszólam egyesül, fülsiketítő a hangerő, a tempó magával ragad, már nem tudok gondolkodni, sodródom a hang dinamikájával, míg el nem jön a katarzis. Az éj egyhangú sötétségét cikázó villám és mennydörgés ébreszti fel, s lassú cseppekben elered az eső. Már csak a két mellékszólam játszik. Lépteim és szívdobogásom lassul, de még nem azonos rimtusra. Ekkor meglátom a többieket, megállok és elmosolyodom. A felvonás végén, visszaérve a valóságba csak ennyit szólok; siessünk, különben elázunk.

M.






Előző bejegyzés
Mit akar a nő?
Következő bejegyzés
Tényleg minden okkal történik?