Életképek / 14. január 2017

Ki állja a cechet?

Nálatok ki állja a cechet az első randin? Már egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint néhány évtizeddel ezelőtt. De hova tűntek a régi kor hős lovagjai? Ők lennének a modern kor lúzerei, ezért nem vesszük észre őket?  A lovagokra már nincs igényünk? Kellett nekünk az emancipáció?

Egy kicsit minden megváltozott korunk udvarlási szokásaiban. Ma már mi, nők engedjük előre a férfiakat, és közben azon morfondírozunk, hogy hova tart ez a világ. „Szeretnélek elvinni színházba. Már megvettem a jegyeket. Ki tudnád fizetni akkor a felét?” Első randi, elfogyasztunk egy pár sört együtt, majd előhozakodik a férfi:  „felesben fizetünk, ugye?” Persze, hangzik a csalódott válasz. A randizás kiábrándító valósága, vagy csak számomra? Van olyan nő, akit ez egyáltalán nem zavar? Egyáltalán nem egyértelmű a válasz már arra, hogy ki állja a cechet, ki kéri el a másik telefonszámát, vagy ki keresi a másikat előbb.

A minap az irodában be kellett pakolnunk több láda vizet. Úgy gondoltam, hogy természetesen ebben én is részt tudok venni, így hozzá is láttam a munkához. Erre odajött a kollegám és szelíd mosollyal átvette tőlem a ládát, és csak ennyit mondott, hogy ülj le kérlek nem kell semmit bizonygatnod és csöndesen, humorral spékelve elhintette az emancipáció szócskát.

Vajon generációról generációra még mindig magunkban hordozzuk ezt a kisebbrendűség érzést, mely a nemi identitásunk velejárója? Még mindig úgy érezzük, hogy bizonyítanunk kell egyenlőségünket? Hiszen már ugyanúgy dolgozunk, mint a férfiak, és mellette menedzseljük a családunkat is, bevásárolunk, elintézzük az anyagiakat, gyereket nevelünk stb. Tudjuk, hogy a munka világában még mindig vannak különbségek a férfi és női munkavállalók között, de a magánéletben ez a különbség már szinte teljesen kihalóban van. Ennek függvényében miért lepődünk meg azon, hogy a férfi, ( aki esteleg még kevesebbet is keres nálunk) szeretné, ha megosztanánk a költségeket.

A mai nők nagy része ragaszkodik hozzá, hogy kifizesse a részét, de valahogy álmodozó naivitással titkon azt várja, hogy találkozzon egy modernkori lovaggal, aki egyenrangú félként kezeli, ugyanakkor látja benne a hölgyet, akit udvarias gesztusával le tud nyűgözni. Mert annak ellenére, hogy emancipálódtunk, még nők maradtunk és szeretnénk is teljes valónkban nők maradni.

Még mindig várjuk a hercegünket fehér lovon. Minduntalan keressük a tökéletes társat, aki domináns, férfias, udvarias. Tudat alatt olyan férfit keresünk, aki magas (biztonságot ad, jó génekkel rendelkezik, férfias), széles vállú. Mindez egyáltalán nem csoda, hiszen a társadalmi változás, nem jelenti azt, hogy megváltoztunk biológiailag. Emancipáció ide vagy oda, továbbra is a magas tesztoszteronszinttel rendelkező férfiakat részesítjük előnyben és ez jól is van így, főleg ha megtaláljuk ezt az illetőt..

 M.






Előző bejegyzés
Hogyan legyünk stílusosak 2017-ben?
Következő bejegyzés
Az ellentétek vonzzák egymást?