Életképek / 7. július 2015

Emlékeink útvesztőjében

“Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.”  Fekete István

Még mindig hallom. Újra és újra megismétlődnek fejemben a szavai. Olyan, mint egy örökké újrajátszódó felvétel, melynek nincs kikapcsoló gombja. Különböző tájakon robogok, az emberek, a helyszínek, a napszakok, a színek, a hangulatok folyton váltakoznak, de a hangszórón csak egy hang szól. Mely egykor párbeszéd volt, ma már csak egy emlék a sok közül. Naiv lennék, ha azt remélném, hogy megismétlődik, mert semmi nem történik még egyszer ugyanúgy, valami más lenne, hiányozna, esetleg elértéktelenedne.

Visszamennék, újra megélném, de itt ragadtam a a valóságban, a jövőmben. Nincs visszaút, csak előre. Hogyan elevenítsem fel ismét? Elképzelem más és más kontextusban, összeállítom a parányi mozaikkockákat, de csak egy kérdőjel mered rám, felvont szemöldök képében.

Merev gépezetként járom a mindennapok megszokott útját. Néha el-elrévedek, hallgatom, mit már ezerszer hallotam, de az emlékeim keverednek a képzeletemmel. A valóság elsöprő erővel fejbekólint, s az emlékek ismét miniatűrök lesznek egy olyan világban, ahol ezen képkockák halálraítéltek. Eső áztatja könnyeim, nevetésem, szavaim, minden, mi egykor neked szólt szemernyi, jelentéktelen papírcsíkká, filmkockává és képpé vált, pedig ezek egykor mi voltunk.

Emlékeink velünk együtt feltámadnak, újra és újra összeállnak, felkavarják érzéseinket, gondolatainkat, de be kell látnunk, hogy ezek mindig is csupán a múltunk egy részei maradnak, mert a jövőt kell választanunk.

M.






Előző bejegyzés
7 Hajdúsító tipp
Következő bejegyzés
Berci kismackó szülinapja